A múltbeli, feljegyzésekből ismert alföldi hímzéskultúrának nem sok tárgyi emléke maradt fenn napjainkig. A XVIII. századból származó emlékanyag - magyar népi hímzéskultúránk legkorábbi emlékei - a múzeumok féltve őrzött becses tárgyai. A korai ún. "szőrhímzések"-kel a párnavégeket és lepedőszéleket díszítették. Elnevezését onnét kapta, hogy hímzőfonala a magyar racka juh gyapjából, "szőréből" készült. Asszonyok fonták vékony hímzőfonallá, és növényi eredetűfestékekkel színezték. A szőrfonállal készült hímzés nemcssak az aAlföldre volt jellemző, a XVIII. században orszáágszerte elterjedt volt. Szép lepedőszéleket ismeriünk szőrfonállal készítve a dunántúli Rábaközből.
Szárhímzéssel a legszebb darabok
at Hódmezőváráhelyen készítették. Harmonikus színkultúrájuk és kompozíciójuk egyedülállóan szép. A motívumok egyes elemeiben törökös jelleg mutatható ki. A hímzésnél egy-egy színnek többféle árnyalatát is használták.
A minták között említ egy "templomcifrás"elnevezésűt. A minta elnevezésének magyarázatát abban találta, hogy az asszonyok a református templom festett kazettás menyvezetést nézve a hímzésmotívum előképét onnét leshették el, amelet aztán az anyaghoz illeően átalakítva megvalósítottak.
A szőrhímzés virágkora a XVIII. század első felére tehető, a XIX. század fordulójára már csak egyes vidékeken volt divatos, a század közepén új darabok már nem készültek. A hímzések színvilága kék, piros, sárga, barna, zöld és ezeknek a színeknek az árnyalatai. Alkalomhoz illően - például gyász - fekete, egyszínű hímzést is varrtak.
Az Alföld másik jeles hímzőközpontja a kunsági táj volt. Karcagon és Kunmadarason is szép hímzések készültek. Ezek színvilága egyezik a hódmezővásárhelyiével, de motívumai mások. A díszítmény központját adó virág mellé lazán egymást követő, ismétlődő vagy váltakozó virágkompozíciókat hímeztek.
Orosházán is gyapjúfonallal varrtak, de az itt készült szőrhímzések az előbbiektől gyökeresen eltérnek, ezeket kereszöltéssel varrták, kevesebb színt használtak, és nem ismerték az árnyalt színhasználatot. Ezért hímzésük az előbb említett másik két alföldi hímzésfajtánál erőteljesebb, vaskosabb. Ezzel szemben a hímzéshez felhasznált motívumkincs változatos, és talán a leggazdagabb az országban.
A matyó hímzést, az ország egyéb területein készítettekhez hasonlóan vászonra varrják szálszámolásos technikával. Mezőkövesden már a XIX. század másodiik felében előtérbe kerültek a szabad rajzú hímzésformák.
Az első ismert mezőkövesdi hímzéseket fehér fonállal varrták ki lepedőszélekre és a férfiak ingujjszéleire. Piros pamuttal készült hímzést a XIX. század első feléből ismerünk, később pirossal-kékkel hímezték ki a szabad rajzú mintákat. Ezek a minták még kevés motívumomból álltak, a központi díszítmény általában a "hatkaréjos rózsa" közötti íves, leveles ágacskák, a széleket "cipék" (cipő alakú minták) tették hangsúlyozottá.
Az egyszerű, mértéktartó mintákat a múlt század hetvenes éveitől szűcshimzésből ellesett rózsák, levelek és indák gazdagították. Az asszonyok szívesen merítettek a szűcsmesterek mintakönyveiből, amely az ő motívumkincsüknél sokkalta gazdagabb és díszesebb volt. Mára az 1870-es években olyan vászonhímzéseket találunk, amelyek a szűcsminták hatását kétséget kizáróan tükrözték. Eleinte csak tömöttebbek, zsúfoltabbak lesznek a virágminták, majd a piros-kék mellett kezdik használni a sárgát, zöldet és lilát.
A nyolcvanas évektől új hímzőfonalat, "belinát" használtnak. Ezekenek a bolti fonalnak a színgazdagsága meglátszik új hímzésstílusukon is. A matyó hímzés valójában ekkor színesedik ki. Az edig említetteken kívül még használják az eddigi színek árnyalatait , és megjelenik a rózsaszín, a halványlila, a sárga és a fekete.
A múlt század 1910-es éveiben már selymes, úgynevezett "szűcsselyem" fonalat használnak, ekkor a hímzés tobzódóan tarkává válik, és a minták annyira zsúfolódnak, hogy a hímzéstől az alapanyag már egyáltalán nem i s látszik.
A mezőkövesdi hímzésre korán felfigyeltek a hazai háziipari szervek, és már 1912-ben háziipari szövetkezet alakult Mezőkövesden. Itt párnákat, terítőket, falvédőket hímeztettek eladásra. A kereskedelmi szempontok sajnálatos módon a művésziek fölé kerededtek, és az évek során a hagyományos matyó stílust és ízlét teljesen kiszorították. A mintákat a - haladósabb, gyorsabban elkészíthető hímzés érdekében - elnagyolták, és olyan színösszetételekkel dolgoztak, amelyek a népi ízléstől ugyancsak távol álltak. Divatba hozták a műselymet, mint olcsó hímzőfonalat - a matyó hímzések ettől kezdve eladásra mind műselyemből készültek.
A két háború között, a hímzés konjunktúrájával, a kispolgári igények befolyása egyre nagyobb lett. Bár elősegítette a matyó hímzés széles körű elterjedését, de egyúttal el is sekélyesítette azt.
Nem vált kereskedelmi színvonalúvá a matyók viseletén a hímzés még az 1930-as években sem. Így kettős helyzet állt elő, a hagyományos mintákat és színezéseket megőrizték maguknak, és küülön alakult a matyó hímzésstílus a kereskedelem számára.
1951-ben kezdte el munkáját a mezőkövesdi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet. A matyó hímzés hagyományainak a visszaállítását és ebből a matyó hímzés népi iparművészetté fejlesztését tűzte ki célul. A múzeumok régi hímzései alapján, a matyó mintaíró asszonyok munkája nyomán, a jó hagyományokat alapul véve virágzásnak indult a matyó hímzés.
Új életre kelt a szövetkezetben az igazi matyó népművészet.
A matyó Szentisván és a tőle délre fekvő Bogács hímzőstílusa a kezdeti időszakban sok rokon vonást őriz a mezőkövedivel. A lepedőszéleket ők is piros-kék pamuttal hímezték, de mináik elnyagyoltabbak, szétesőbbek.
A harmadik község, melyet a matyó etnikumhoz sorolunk, Tard. Az előbbi községek hímzéseivel szemben a tardiak kereszsemes technikával készítették a női és férfiingek kézelőit és a kékfestő kötények alsó harmadát. A minták kezdeti színe itt is piros és kék, később zölddel és sárgával gazdagodott. A tarka színezés mellett hímzéseik uralkodó színe a piros.
A hazai és külföldi piacokon ma a kalocsai hímzés a leginkább ismert és kedvelt. A kalocsai hímzés kialakulásának az útja is hosszú volt, ugyanúgy, mint a matyóké.
A hímzések első mintáit "drukkolófával" mintázta a város kereskedője a fejkendőkre, ingujjakra és pruszlikokra. A mintákat kék, fekete, majd fehér vagy piros-kék pamuttal vasrrták ki.
A kötényeket ekkor még csak fehér hímzéssel díszítették. A századforduló után kezdett a hímzés színesedni, megjelent a zöld, a rózsaszín, majd később a sárga az eddigiek mellett. A tömött varrású hímzések közötti lyukvarrásos díszítéseket mindig fehérrel varrták ki.
Az aprólékos sablonos mintákat már a múlt század utolsó évtizedeiben az asszonyokat körülvevő virágoknak a szabad rajzú, oldott, színpompás kompozíciói váltották fel. A hímzésminták erős kapcsolatot mutatnak a kalocsai virágos bútorfestéssel és a virágos faldíszítéssel, az ún. "pingálással".
A ruhákra hímzésmintákat tervező és előrajzoló, ún. "íróasszonyok" szabadon, rögtönözve dolgoztak és dolgozak ma is. Mintáik naturalisztikusak, virágábrázolásaik között a rózsa uralkodik, térkitöltésül használják a nefelejcset, a liliomot, a tulipánt, a búzakalászt és újabban a háztartásuknak jelentős jövelelmet hozó piros fűszerpaprikát.
A mintákat lapos öltéssel varrják ki, gyakran az egész felületet gépi lyukhímzés díszíti, közötte tömör lapos hímzéssel.
Viseletükön kívül szépen hímzettek még lakástextíliáik is, így a lepedőszélek, dunnavégek, vánkoshéjak, ágytakarók, abroszok, terítők, dísztörülközők, díszkendők és a komatálat letakaró kendők.
A kalcsai hímzés mindmáig töretlenül fejlődik,
a saját használatukra készített mintákat át tudták vinni a népi iparművészei alkotásokra is.
KALOCSAI HÍMZÉS
Lelőhelye: Kalocsa melletti falvakban, Homokmégyen, Szakmáron, Öregcsertőn. E községek népművészeti szempontból nevezetesek.
Jellemző ágai: pingálás, hímzés, tűcsipke, faragás. A falfestéses hímzés motívumai azonosak, hasonlóak. Hímzése a múlt század második felében indult fejlődésnek. Az 1920-as években színesedett el a hímzése.
Anyaga: Sifon vagy vékonyszálú vászon.
Fonala: Sodrott színes gyöngyfonál.
Színezése: Régen fehérhímzés volt, később fekete, kék-piros-zöld, ma 27 színnel dolgoznak.
Öltése: Laposöltés. Az öltésirány és a színek árnyalata teszik jellegzetessé hímzésüket.
Motívumai: A mező, a rét, a kertek sokszínű virága. Közel állnak a naturalizmushoz. Az apróbb és nagyobb virágokból kompozíciós egységet alkotnak. Régen sorokba rendezték a mintákat, ma felületet betöltő. A virágokat nem csak koszorúba, vagy más kompozícióba foglalva, hanem önállóan is alkalmazza.
AJÁNLOM AZ OLDALT
A múltbeli, feljegyzésekből ismert alföldi hímzéskultúrának nem sok tárgyi emléke maradt fenn napjainkig. A XVIII. századból származó emlékanyag - magyar népi hímzéskultúránk legkorábbi emlékei - a múzeumok féltve őrzött becses tárgyai. A korai ún. "szőrhímzések"-kel a párnavégeket és lepedőszéleket díszítették. Elnevezését onnét kapta, hogy hímzőfonala a magyar racka juh gyapjából, "szőréből" készült. Asszonyok fonták vékony hímzőfonallá, és növényi eredetűfestékekkel színezték. A szőrfonállal készült hímzés nemcssak az aAlföldre volt jellemző, a XVIII. században orszáágszerte elterjedt volt. Szép lepedőszéleket ismeriünk szőrfonállal készítve a dunántúli Rábaközből.
A matyó Szentisván és a tőle délre fekvő Bogács hímzőstílusa a kezdeti időszakban sok rokon vonást őriz a mezőkövedivel. A lepedőszéleket ők is piros-kék pamuttal hímezték, de mináik elnyagyoltabbak, szétesőbbek.
A hazai és külföldi piacokon ma a kalocsai hímzés a leginkább ismert és kedvelt. A kalocsai hímzés kialakulásának az útja is hosszú volt, ugyanúgy, mint a matyóké.
Lelőhelye: Kalocsa melletti falvakban, Homokmégyen, Szakmáron, Öregcsertőn. E községek népművészeti szempontból nevezetesek.
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum